A hazai mellékvonalak történetében a XXI. század nem a felvirágzásról szól. Miközben a XIX. század vége felé, és a XX. század elején sorra nyíltak meg a helyi érdekű vaspályák (HÉV), ezzel szemben jelen századunkban, - hasonlóan a XX. század második feléhez - már a vasútvonalak megszüntetésétől válik híressé a hazai vasutak történelmében. A 2007. március 3-a után nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar eljő az újabb mellékvonalak bezárásának a hulláma, és 2009. december 12-én ismét több száz kilométeren búcsúzhatunk el a hazai vasúti személyszállítástól, és ahogy 2007-ben, úgy most is egyben végérvényesen a vasúti közlekedéstől is több vonalon. Nem kell illúziókat kergetni, elnézve egyes vasútvonalak pályaállapotát, a sorsuk hasonlóan véget fog érni, mint a 49-es Dombóvár-Tamási-Lepsény, vagy a 64-es Pécsvárad-Bátaszék közötti mellékvonalaknak. De mit hoz a jövő? Jó kérdés, a Kárpát-medencében töltött ezer évet meghaladó történelmünk során a vasútvonalak szerepe a maguk még 200 évet sem megért korszakukkal túl kicsik, hogy oly sokat kihasítsanak a történelemkönyvek lapjaiból, így amilyen gyorsan felvirágoztak, úgy olyan gyorsan az enyészeté is válhatnak, mert sajnos a végítélet még nem jött el, és vezetőink már az újabb vasúti mellékvonalak bezárásán gondolkoznak. Így nem marad más, mint megmutatni, hogy igen is létezik vasút hazánkban, és a vasútépítő munkásaink verejtékeinek cseppjei nem vesztek mindhiába kárba, és nyelte el nyomtalanul azokat a föld, mert emlékünkben ezek a vicinálisok itt élnek, és ezzel kitörölhetetlenül részévé váltak a történelmünknek.